Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Hogy alakul ki az emberben a kutyák iránti elkötelezettség és szeretet? Úgy, hogy először nem akar kutyát. Mint ahogy én sem akartam.
Persze, ez így nem teljesen igaz, hiszen a legtöbb emberben kisgyermek kora óta él a vágy, hogy egyszer saját kutyája legyen. De ha úgy nő fel, hogy ez az álom nem teljesülhetett, felnőtt korában már mindenféle kifogásokat képes felsorolni, hogy miért is nem alkalmas a hely, az idő, és minden más arra, hogy kutyája legyen. Aztán jönnek a gyerekek. Ők már korántsem látják ezeket az akadályokat annyira leküzdhetetlennek. Ráadásul, ha sikerül maguk mellé állítani édesanyjukat, onnantól kezdve nincs menekvés. Ekkor már csak egy kérdés maradhat: milyen fajtát válasszunk?
Ilyenkor az ember elkezdi böngészni az internetet, a kutyás magazinokat és egymás után zárja ki a különböző fajtákat, az egyiket azért, mert túl nagy, a másikat azért, mert túl kicsi, a harmadikat, mert túl nagy a mozgásigénye, a negyediket, mert nehezen kezelhető és így tovább. Valahogy így voltunk mi is. Mindaddig amíg feleségem egy nap el nem küldte nekem egy beagle képét. Szerelem volt első látásra. Mindjárt tudtam, hogy csak ilyen kutyánk lehet.
Számunkra viszonylag ismeretlenebb fajta lévén újabb kutatásba fogtunk. Megtudtuk róla, hogy a mérete tényleg ideális, viszont mindent el lehet róla mondani, csak azt nem, hogy egy lassú mozgású, „megülős” fajta, ráadásul a természet fintoraként a bájos külső egy hihetetlenül makacs természetet takar. Ilyenkor azonban az ember már hajlamos átsiklani az ehhez hasonló részleteken és azt gondolni, gyerekjáték lesz megmutatni a kutyának, hogy ki a falkavezér, onnantól kezdve pedig már minden könnyen megy.
Miután ezt elhatároztuk és úgyis közeledett karácsony, úgy gondoltuk nem osztjuk meg terveinket a gyerekekkel, ennél szebb ajándékot úgysem tudnánk adni nekik. Az nem volt kérdés, hogy csak fajtiszta, törzskönyves kutyus jöhet szóba, az pedig a mi szerencsénk volt, hogy a Snoopy Kid kennelben, Bakó Péternél ekkortájt született egy alom, ami éppen karácsony előtt került elvihető korba. Így lett a mi első kutyánk Snoopy Kid Calina, alias Candy, „akinek személyében” először egy tündéri kis gombócot, aztán, ahogy nőtt és fejlődött, egy végtelenül kedves, szeretetreméltó és intelligens beagle hölgyet ismerhettünk meg.
Kép Persze minden jó tulajdonsága mellett arra hamar rájöttünk, hogy egy beagle-t nevelni nem egyszerű dolog. Újra beleástam magam a szakirodalomba. Nagyon sok használható tanácsot merítettem Jan Fennell: Kutyapszichológia / Tanuljunk meg kutyául című könyvéből, de úgy éreztem, szükségem lenne a gyakorlati útmutatásra is. Néhány ismerősünk megrökönyödésére Candyvel kutyaóvodába kezdtünk járni, a Népszigeti Kutyaiskolába. Ez nem a tanulásról szólt, sokkal inkább a szocializációról, illetve a gazdik „neveléséről”. Itt ismerkedtem meg a klikkerrel való képzés módszerével. Candy jó alany volt az elsajátított ismeretek gyakorlására, mert könnyen tanult és nagyon akart tanulni. Így – szórakozásképpen –Kép megtanult például integetni, kenguruzni, forogni, láb körül szlalomozni, de komolyabb tudományokra való okításban is nagy hasznát vettem a klikkernek, így a láb mellett követés, beállítás, helyben maradás rögzítésekor.
Közben persze szenvedélyes látogatója lettem a beagle-s oldalaknak, folyamatosan figyelemmel kísértem a nevesebb kennelek kutyáinak életét és egyre inkább felkeltette érdeklődésemet a kiállítási élet. Próbaképpen – gazdának és kutyának egyaránt – kölyökosztályba neveztük Candyt 6 hónapos korában. Nagy örömünkre és büszkeségünkre, amellett, hogy „nagyon ígéretes” minősítést kapott, a jellemzésbe is csak pozitív, biztató dolgokat írt a bíró. A jó kezdet és a kiállításon tapasztalt hangulat végleg megalapozta kutyás életünket és valamikor ezidőtájt kezdett erősödni bennünk az elhatározás, hogy Candy mellé kell még egy beagle.
Magától értetődőnek tűnt, hogy ismét Bakó Pétert keressük fel, akinél megint egy őszi születésű alomból tudtunk választani. Viszonylag hamar kiválasztottunk egy szép kis szukát. Kép Választásunkat Péter is megerősítette, mondván, hogy a kislány a testvéreihez képest nyugodtabb vérmérsékletű, jó társa lesz Candynek és könnyű lesz kiállításra nevelni. Ő Snoopy Kid Jasmine, hívónevén Fruska.  Hát, azt hiszem Fruska jól titkolta addig valódi természetét, mert ahogy kezdeti félénksége elmúlt és beilleszkedett a családba, előbújt belőle a kisördög és úgy tűnt, ő aztán tényleg egy „igazi”, nevelhetetlen beagle lesz. Hosszú időnek kellett eltelni, mire egyáltalán hajlandó volt tanulni, de azt hiszem igazán megkomolyodni ő sohasem fog. Viszont – Candyvel ellentétben, aki szeret csavarogni – nagyon ragaszkodó. Séták alkalmával, ha szem elől veszít minket, rövid időn belül lobogó fülekkel rohan hozzánk és igyekszik e tekintetben Candyt is megnevelni. Szegénynek komoly szidásban, „leugatásban” van része, ha egy elkóborlást követően előkerül.

Candy eleinte rosszul viselte, hogy Fruska hozzánk került. Nem hagyta magát simogatni; ha mégis mellénk telepedett és Fruska is próbált csatlakozni hozzánk, ő inkább félreült; a játékaihoz, amelyeken megérezte Fruska szagát, többet nem nyúlt hozzá; úgy tűnt teljesen elvesztette játékos kedvét. Pedig Fruska naKépgyon szerette őt, próbált a kegyeibe férkőzni, sokszor hozzábújt, de Candy ilyenkor is csak morgott rá.   A mai napig, ha Candyt rövid időre elszakítjuk tőle (pl. állatorvoshoz visszük), Fruska addig sír, amíg társa haza nem jön. Szerencsére néhány hét után Candy is elfogadta őt, ma már együtt rosszalkodnak, ássák fel a kertet, csak az etetőtálakon kapnak néha össze.